Esztergályos, műfordító, projektvezető, volt romkocsma tulajdonos, aki a közigazgatásból és multis környezetből érkezett meg a jelenlegi küldetésébe, ahol egyéni beszélgetéseken és  saját podcasteken keresztül segít azoknak, akik kiégtek, elakadtak vagy megrekedtek a mindennapi mókuskerék küllői között. 

A Halottnak a Coach podcast szerkesztőjével, Bán Andrással beszélgettünk a munkájáról, a magyarokról, a megoldásokról és lehetőségeinkről, útkeresők interjúsorozatunk első állomásaként.

 
„Olyan díler vagyok, aki reményt árul ahhoz, hogy elhidd megváltoztathatod azt, amiben most nem érzed jól magad.”

Saját módszert dolgoztál ki, amit hibrid coachingnak hívsz (a coaching, az önismereti tréning és a tanácsadás ízlés szerinti keveréke). Hogyan jutottál el ide, miért jött az elhatározás, hogy erre az útra lépsz? 

Minden beszélgetés elején felteszem a kérdést az interjúalanyomnak, hogy „mi szeretett volna lenni gyerekkorában?”. Mindig is irigyeltem azokat, akiknek kisgyerek koruk óta volt erre egy válaszuk, sőt, ha meg is valósult akkor pláne. Én sosem voltam ilyen, de egy ideje - ahogyan a kacifántos életutamon eljutottam idáig - sokat gondolkodtam ezen a kérdésen és bevillant, hogy azért nekem is volt bizony olyan hivatás, amit szerettem volna csinálni: egy abszolút monarchiában, ahol a király jófej, szerettem volna a tanácsadója és egyúttal a legjobb barátja lenni. Ez azért Magyarországon az 1970-es, 80-as években nem volt annyira opció számomra. Viszont, ha belegondolok abba, hogy manapság a hozzám forduló emberek velem szeretnék megbeszélni a problémájukat és én tudok nekik segíteni, akkor az számomra egy nagyon jó érzés. Rengeteg olyan dolgot kapok ettől a munkától, amit korábban egyik munkám során sem kaptam meg. Amit szeretek, hogy azonnal van sikerélmény: egy konzultáció elején a kliensem nagyon stresszes, viszont egy órát követően, az ülés végén úgy búcsúzunk el, hogy feltöltve, pozitívan néz a jövőbe és elhiszi azt, hogy van lehetősége változtatni azon, amiben most van. Olyan díler vagyok, aki reményt árul ahhoz, hogy elhidd megváltoztathatod azt, amiben most nem érzed jól magad. 

Hiszel a véletlenben?

Erről Vonnegut jut eszembe: ez olyan mintha egy tornádó végig söpörne egy roncstelepen és összeállítana egy Boeing 747-est. Biztos vannak random események, de minden élethelyzetben próbálom összekötni a pontokat és összefüggéseket találni az események között.

Mi a személyes célod a hivatásoddal? Milyen eredményre vagy büszke a munkáddal kapcsolatban? 

Minden nagyképűség nélkül nagyon büszke vagyok arra, hogy vannak olyan hallgatói és kliens visszajelzések, amelyek szerint vannak olyan mondataim, amelyek már szállóigévé váltak egyes közösségekben. Nekem az óriási elismerés és egyben szürreális élmény is, hogy az általam elmondottakat emberek leírják a saját maguk segítségére. Erre úgy is tekinthetnénk, hogy ez egyfajta egoizmus, de én úgy tekintek rá, hogy a munkám direkt hatása, amellyel én jót teszek másnak. 

Nekem egyfajta küldetéstudat az, hogy a mentális egészséget beemeljem a hétköznapi párbeszédbe. Hatalmas problémának látom azt, hogy nagyon sok tabu van még mindig körülöttünk, sokan nehezen nyílnak meg még mindig ezzel kapcsolatban. Addig, amíg egy családi ebédnél elmeséled azt, hogy vérnyomásra, gyomorégésre milyen gyógyszert szedsz, arról már nem esik szó, hogy terápiára jársz, szorongsz, kiégtél vagy bármilyen más mentális problémával küzdesz. Nagyon fontos dolognak tartom azt, hogy ezek hétköznapi témák legyenek és fontos legyen mindenkinek a mentális egészsége. Olyan környezetben töltsük a napjainkat, ahol kiemelten odafigyeljünk a saját és egymás mentális egészségére - főleg munkahelyen. Fontos, hogy ez mindennapi téma legyen ezért is indítottam el a podcastomat, nagyon szeretném, ha ez nagyobb hangsúlyt kapna.  

„Addig, amíg egy családi ebédnél elmeséled azt, hogy vérnyomásra, gyomorégésre milyen gyógyszert szedsz, arról már nem esik szó, hogy terápiára jársz, szorongsz, kiégtél vagy bármilyen más mentális problémával küzdesz.”

Több, mint 8 éve Svédországban élsz a családoddal. Jól tudom, hogy csak magyarul végzed az üléseket a kliensekkel?

Igen, magyarul kezdtem el dolgozni ezen a területen. Számomra elég nagy merészség volt kiállni az emberek elé, hogy felvállaljam azt, hogy innentől lehet hozzám fordulni az egyéni problémákkal tanácsadásra. Ezt nyilván nagyobb önbizalommal tudtam meglépni a saját anyanyelvemen, mint angolul (amit szintén jól beszélek). Másrészt kezd már honvágyam lenni, ezért erre egy útként is tekintek, amely segítségével tudok Magyarország felé is építkezni, ha úgy alakul. 

Akkor nem arról van szó, hogy a problémákról csak a saját anyanyelveden tudsz a legjobban beszélni?

Sok helyen hangsúlyozom azt, hogy a saját anyanyelveden járj terápiára és ezzel kapcsolatban rengeteg visszajelzés érkezik, amelyekből sokat tanulok. Saját tapasztalatot szereztem ezzel kapcsolatban, sokat beszélgettem másokkal is és ez alakította ki a véleményemet erről a kérdésről. Azt gondolom, hogy ez a véleményem sem statikus, ez változhat. Ha nem változna akkor azt hiszem feladtam volna ennek a témának a boncolgatását. De jelenleg úgy érzem, hogy magyarul tudom a legjobban kifejezni az érzéseimet és a gondolataimat. 

Szerinted mi volt a legnagyobb változás, ami ránk hatott az elmúlt 30 évben? 

Ami nekem nagyon beütött az a 90-es évek eufóriája volt, benne volt a lehetőség, hogy építhetünk egy olyan országot, ami akár jobb lehet a számomra példaértékűnek tartott fejlett nyugati társadalmaknál. Átugorhatunk fejlődési szinteket, tanulhatunk tőlük úgy, hogy összegyúrjuk a magyar sajátosságokkal. Valamint a hirtelen jött szabadság erejét is megéreztem ebben az időben. Ez egy elég erőteljes hatás volt akkoriban, de úgy érzem még ennél is erősebb volt az ebben való csalódottság és kiábrándultság érzése is ránk nézve. Ez a mai napig is teljes mértékben érezhető. 

Mi az a speciális mintázat, amit mi magyarok viszünk magunkkal?

Az, hogy azt hisszük, nem vagyunk elég jók semmiben. Nincs meg a hitünk abban, hogy közösen változtathatunk azon, ami rossz és építhetünk egy jobbat. Valamint nagyon nagy problémának tartom az alkoholizmust és a droghasználatot Magyarországon. Ezeknek a szereknek a használatával az emberek elnyomják magukban azt a fajta bátorságot és motivációt, ami kellene ahhoz, hogy kiálljunk egy jó ügy érdekében közösen.  Ez eléggé megöli a rock and rollt. 

Ha megnézzük a történelmünket akkor látszik, hogy a jelentős nemzeti ünnepeink is arról szólnak hogyan törölték fel velünk a padlót. Ezeket a traumákat most is magunkban hordozzuk. Sokszor hozom fel példaként, hogy az teljesen oké, ha 35 éves korodig a szüleidet hibáztatod a kudarcaid miatt, de amikor felnőtté válsz, akkor elkezded a magadénak tekinteni a problémaidat, traumáidat és el kellene kezdened feldolgoznod ezeket. 

Amit viszont nem látok Magyarországon az az, hogy ezek a traumafeldolgozások az egyén és a társadalom vagy a generáció szintjén megtörténnének. Az ezekből fakadó mélyen gyökerező fájdalmakat és heves érzelmeket viszont nagyon jól lehet felhasználni egy közös ellenségkép kialakításához társadalmi szinten. 

„Amikor egy nehéz élethelyzetben találjuk magunkat, akkor hajlamosak vagyunk nem látni a problémát, amiben épp vagyunk. Ilyenkor jó, ha valakivel le tudunk ülni megbeszélni és egyúttal felismerni a nehézséget.”
 

Jellemzően kik fordulnak hozzád, milyen korosztály keres meg téged a problémáival? 

25-45 éves korig bezárólag, főként felsőfokú, diplomás végzettségűek. Örülök és büszke vagyok arra, hogy fiatalok is jönnek hozzám, felismerik, hogy rossz a rendszer, amiben vannak és szeretnének ezen változtatni. Én ennyi idősen egyáltalán nem láttam ezt, azt megéreztem, hogy valami nem jó, tompítottam, menekültem ezek elől, de nem álltam bele abba, hogy ez nekem fáj, nem kezdtem ezzel semmit. 

Jelenleg megvannak az eszközeink arra, hogy ezzel kezdjünk valamit. Fontos megvizsgálni azt mindenkinek, hogy az a diszkomfort érzet vagy fájdalom, amiben van és a motiváció ennek megváltoztatásához az miből áll össze. Azaz, mennyi ebből a külső környezeti hatás és mennyi az, amit magunkkal cipelve adunk ehhez hozzá. Érdemes ezt a vizsgálatot magunkkal kezdeni, erre millió eszköz és lehetőség van: beszélgetés, podcast hallgatása ebben a témában, pszichoterápia, stb. 

Sokat szoktam idézni Viktor E. Frankl osztrák holokauszt túlélő pszichiátertől - ő ír arról, hogy mi az, ami eldönti adott helyzetben, hogy mit teszel azért, hogy túlélj és megküzdj. Szerinte az utolsó és legvégső határ az az, hogy mindig van lehetőséged eldönteni, hogy mit gondolsz arról az adott helyzetről, amiben épp vagy. Ez a döntési szabadság az önismerettel van összefüggésben, ezért fontos ennek megléte. 

Mitől lesz sikeres egy ilyen közös munka?

Amikor egy nehéz élethelyzetben találjuk magunkat, akkor hajlamosak vagyunk nem látni a problémát, amiben épp vagyunk. Ilyenkor jó, ha valakivel le tudunk ülni megbeszélni és egyúttal felismerni a nehézséget. A fő megoldó kulcs ilyenkor az egymásra való kapcsolódás és tükröződés (tükör tartás). Érdekes statisztikát olvastam nemrég arról, hogy a terápiák felének nincs eredménye, sem hatása. Azt gondolom ez kapcsolódás és a tükör elfogadásának a hiánya miatt van. Számomra azért szimpatikus a coaching tanácsadás, mert ezzel a módszerrel azonnal lehet haladni, elindulni valamilyen irányba a megoldás felé és nem kell hónapokat vagy akár éveket eltölteni a múlt boncolgatásával. A másik fontos dolog a bizalom, amelyet nehéz megteremteni, ha valaki nem olyan alkat. A podcastok készítése például ebben nagy segítségem volt. 

A munkád rád is hatással vagy? 

Mindenképpen. Szinte minden alkalommal kapok valami újat vagy arra választ esetleg segítséget, ami engem is éppen foglalkoztat. 

„Számomra azért szimpatikus a coaching tanácsadás, mert ezzel a módszerrel azonnal lehet haladni, elindulni valamilyen irányba a megoldás felé és nem kell hónapokat vagy akár éveket eltölteni a múlt boncolgatásával.”

A coach is kiéghet a munkája során? Ha igen, figyeled magadon a jeleket?

Abszolút. Ezekben a segítő szakmákban tevékenykedőkkel kezdődött a 70-es években az a kutatás, ami a kiégést, mint jelenséget vizsgálta. Rendszeresen tartok önvizsgálatot és monitorozom magamat, tudatosan elkerülve a kiégést. Főleg, mivel én már voltam kiégve így tudom már, hogy mire kell odafigyelnem a saját esetemben. Sokan nem tudják, hogy a kiégés első fázisát a túlzott lelkesedés jellemzi. Ezzel kapcsolatban például kifejezetten próbálok odafigyelni magamra, hogy ne vigye el az időm nagyobb részét a podcastok szervezése, utómunkája és a munkámmal összefüggő tevékenység, hanem maradjon időm a feltöltődésre és pihenésre is. Igyekszem egy fenntartható tempót és egyensúlyt tartani ebben. 

Van ebben a hivatásodban perspektíva még? Lehet szintet ugrani ebben? Hogyan kell ezt elképzelni?

Jó kérdés… Nekem ez új, hogy ebben a tevékenységben nincsenek szintek, nincs hierarchia, mint ahogyan azt korábban a multiknál végzett munkám során tapasztaltam. Ez tűnhet néha bizonytalannak és ijesztőnek, de jelenleg nekem sokkal többet ad az, hogy nincs rajtam sem teljesítmény, sem megfelelési kényszer. 

Természetesen jó lenne, ha Magyarországon én lehetnék a mentális egészség fontosságáról beszélő arc, de ez egy kicsi, „egy emberes ország”. Minden témának van egyetlen arca: megvan a toxikológiáról beszélő egy ember (Zacher Gábor – a szerk.) vagy az egyetlen üvöltöző pszichiáter szerepre Csernus, stb. Én arra hajtok, hogy eljuttassam mindenkihez azt az üzenetet, hogy minden válság egy lehetőség az újrakezdésre, hogy egy magasabb szinten újraszervezzük önmagunkat.

Említetted, hogy ebben a hivatásban nincsenek szakmai lépcsők, hierarchiák. Vannak mégis jövőbeli terveid, céljaid a hibrid coachinggal kapcsolatban?

Van egy nagyon jó pszichiáter barátom, akihez rendszeresen járok szupervízióra. Az ő mondása az – és ezzel én is egyetértek -, hogy a terápiában az eredményességet tekintve nem az számít, hogy kezdő valaki vagy több évtizede ez a munkája. Van olyan eset, amikor a kezdő többet tud segíteni a páciensének, mint egy gyakorlott pszichiáter. Nem hiszek abban, hogy kizárólag az elvégzett továbbképzések, végzettségek adnak garanciát arra, hogy hatékony megoldást kapj az adott helyzetedre a kiválasztott szakembertől. Természetesen ezekre nem ártanak minőségbiztosítási szempontból, de nem ez az elsődleges szempont és semmiképpen nem garancia. 

Saját szakmai célként elhatároztam, hogy 2020 szeptemberétől beiratkozom a SOTE kétéves mentálhigiénés képzésére. Szeretném a segítő szakmám tudományos hátterét jobban megismerni, illetve új technikákat tanulni. 

A másik tervem az, hogy nyissak a csoportok felé. Eddig egyéni helyzeteket, problémákat oldottunk meg közösen a klienseimmel, de nagyon érdekelnek egyes cégeknél fellelhető diszfunkcionális működésű közösségek, ahol a meglévő problémákra, feszültségekre lehet ránézni, megoldani együtt a segítségemmel. 

András érdekes és tanulságos podcastjait és blogját itt éritek el:

halottnakacoach.hu