Milyen volt kiskamaszként a 90-es évek? Milyen volt felnőni a rendszerváltás alatt? Milyen volt megélni, hogy a szomszédban a délszláv háború dúlt, miközben idehaza a Turbó rágó, a Mortal Kombat, a BMX és az agyonmásolt VHS aranykorába léptünk? És mi az az Indiáncseresznye? 

Útkeresők interjúsorozatunk második alanya az elsőkötetes, Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíjas Vass Norbert volt, akivel az útjáról, könyvéről, az Indiáncseresznyéről és jövőjéről is beszélgettünk.

Igazi nosztalgikus 90-es évekbe tartó időutazásban lehetett részem a segítségeddel, amikor olvastam az Indiáncseresznyét. Hogyan indult a novelláskötet megszületése?

Elkezdtem én is időutazni. Apránként, aztán pedig egyre teljesebben. Megfigyeltem, hogy amikor a kilencvenes évekről szóló szövegeimen dolgozom, újra és újra visszaképzelem magam a korszakba. Ízekbe, illatokba, formákba és tárgyakba kapaszkodva éltem újra azt az évtizedet, amikor gyerekek voltunk. Azt ismertem fel, hogy gyerekként mennyire kötődtem a bennünket körülvevő tárgyakhoz. Valahol meg is határoztak minket ezek a tárgyak, azt hiszem, legyen szó akár egy G.I. Joe-ról vagy a Hugo Hami társasról. Gondolj csak bele, ez utóbbi mindennél plasztikusabban szimbolizálja a rendszerváltozás utáni vadkapitalizmust. Tátsd nagyra a szád, harapj nagyot és szerezz meg minél több színes golyót – a többiek elől. Amíg mi Hugó Hamiztunk az oviban, odakint, a társadalomban valami egészen hasonló történt.

Amikor a kötetbe került szövegeken dolgoztam, igyekeztem újra összegyűjteni a tárgyakat, amik körülvettek bennünket, amikor gyerekek voltunk. Ezúttal persze csak gondolatban. És azt tapasztaltam, hogy a kiskamaszkorunk számos története elbeszélhető ezeken a tárgyakon keresztül. Úgyhogy nekifogtam.

Számomra is nagyon élő emlékek jöttek elő a könyv olvasásakor, még úgy is, hogy a történetek szereplői egy fiúbanda tagjai.

Igen, többen jelezték, hogy ezekből a történetekből hiányoznak a lányok. Az elbeszélőm viszont fiú, és akárkit megkérdeztem erről, megerősítette a saját emlékeimet: 10-11 évesen totális vakfoltot jelentett nekünk a másik nem. Fiúként furcsálltuk a lányok világát és nemigen találtunk hozzájuk kapcsolódási pontokat, de így voltak a lányok is, velünk, fiúkkal. Azt hiszem, a saját világunk berendezésével foglalkoztunk, egy fiúszobába márpedig fiús tárgyak kellettek, a lányszobába meg lányosak. Ismertük persze a lányszobák kellékeit is, hiszen láttuk a játékboltban az illatos sütibabákat, a tévében meg az én kicsi pónim-reklámokat, de nemigen volt ezekhez közünk. Zavarba ejtő érzés volt a lányok játékait kézbe fogni, kitölteni a „kíváncsi-füzeteiket” és megfigyelni azt, hogy a lányok a Bravo-plakátoknak szinte mindig a másik oldalát tették ki a szobájuk falára. Furcsák voltak. Arról pedig, amiről beszélgettek, tényleg fogalmunk sem volt. A gondolataikról nem is beszélve. Ezért gondoltam hiteltelennek, ha az elbeszélőm túlontúl ismeri a lányok világát.

Neked hiányzik ez a világ vagy ez a mindset?

A kilencvenes évek mindsetje hiányzik, de nem vagyok biztos abban, hogy ez egyszersmind a korszakra jellemző viselkedésmódokat jelenti. Nehéz ugyanis minderről lehámoznom azt, hogy akkor voltam gyerek és az ehhez való ragaszkodásom inkább a gyermeklét felhőtlenségéhez kötődik talán. Persze volt akkor valamiféle furcsa naivitás a levegőben, ami nem a gyermeki naivitással azonos, de egy más szinten mégiscsak a szabadságra való rácsodálkozás jelent meg a társadalomban. Ma már ez rég történelem. És egy kicsit ezt is szerettem volna megmutatni a szövegeken keresztül.

Szüleiddel beszélgettél a novellák írása alatt, arról, hogy ők hogyan élték meg ezt az időszakot?

A könyv készítésének kezdetén nem sokan tudták, hogy dolgozom valami ilyesmin. Azért nem mondtam szinte senkinek, mert tartottam attól, hogy nem leszek képes befejezni. Azon a ponton viszont, amikor megkaptam a Móricz-ösztöndíjat, már nem lehetett tovább titkolózni. Amennyire féltem viszont a „mikor leszel kész?”, „hogy haladsz?” típusú kérdésektől, annyira sokat köszönhetek nekik. Apropóul szolgáltak ugyanis olyan beszélgetésekhez, amik segítettek nekem is pontosabban emlékezni.

Így volt ez a szüleimmel is. Kifejezetten izgalmas volt, hogy számos sztorira ők tisztábban emlékeztek nálam, de akadtak olyanok is, amiket teljesen másként idéztünk fel. Vagy máshol voltak a súlypontjaink. Különös volt már a forrásgyűjtés során szembesülni a párhuzamos történetváltozatokkal, amelyek emiatt egyszerre voltak fiktívek és nagyon határozottan valóságosak. Jópofa, csalafinta dolog az emlékezet. Az pedig, amikor az emlékeink legkisebb közös többszöröse további fiktív elemekkel bővült, nagyjából olyan tapasztalat lehetett a szüleimnek, mint amikor a Mátrixban döccen a valóság. De hiszen ez így nem lehetett – gondolhatták. A legszórakoztatóbb viszont számomra az, hogy mivel tényleg nem emlékszünk a pontos részletekre, lehet, hogy épp egy fiktívnek szánt darabka foltozza be a valóságot.

fotó: Végh László

Akkor kijelenthetjük, hogy az elbeszélő valójában te voltál?

Á, dehogy. Miközben persze a saját élményeimből indulnak ki ezek a történetek, de ahogy az előbb is mondtam, messze nem biztos, hogy úgy estek a dolgok, ahogy én emlékszem, vagy emlékezni szeretnék rájuk. Az elbeszélő inkább egy szemtanú, aki akkor volt gyerek, amikor te meg én. Így aztán az általunk jól ismert kulisszák között él át kisebb-nagyobb kalandokat a barátaival. Mondjuk kétségtelen, hogy amikor visszaolvastam a történeteket, voltak részletek, amik kifejezetten ismerősnek tűntek. De nem lehet vajon, hogy csak amiatt, mert annyit szöszmötöltem az elmesélésükkel?

Nemrégiben a Zabhegyezőt kiadták egy újabb, korszerűbb fordításban (Rozsban a fogó címmel) azon gondolkoztam, hogy ha a könyvedet 60 év múlva egy gimnazista kezébe fogja és elkezdi olvasni vajon hogyan fog hozzá viszonyulni. Belegondoltál abba, hogy mi lesz a könyved utóélete majd a távoli jövőben?

Nagyon izgalmas belegondolni ebbe most, hogy kész a könyv. Írás közben viszont, azt hiszem, egyáltalán nem szabad foglalkozni ilyesmivel. Amíg formálódik a szöveg, addig tulajdonképpen az árnyékban dolgozunk, amint viszont elmegy a nyomdába a pdf-fájl, elkezdődik a szöveg saját élete. Világra jön. Szóval, ha bízom is benne, hogy a távoli jövőben lesznek még könyvolvasó emberek, azt nagyon nehéz elképzelnem, mit szólnak majd az Indiáncseresznyéhez. Bízzunk benne, hogy az ő korukban nem lesznek már kannás szörpök, úgyhogy eleve furcsa lesz nekik ez a világ. De minden olvasat, amit bármilyen könyv kivált, teljesen legitim. Én pedig – és talán kevés olyan szerző van, akikkel ebben vita lenne köztünk – minden jövendőbeli olvasónak nagyon örülök.

Hadd meséljek még az olvasók kapcsán egy történetet. Egy volt évfolyamtársam a svájci nemzeti könyvtárban dolgozik, Zürichben. Az ő segítségével novemberben lehetőségem volt a Svájcban élő magyarok előtt bemutatni a kötetet. Nagyon hálás vagyok ezért neki. Több városban, több este beszélgettünk a könyvről és a könyv apropóján a kilencvenes évekről, és ezeken a találkozón zömmel az idősebb korosztály volt jelen. Köztük akár ötvenhatos emigránsok is, de egytől egyig olyanok, akik a gyerekkorom alatt már bőven külföldön éltek, nem ismerik tehát olyan jól a rendszerváltozás utáni évek hazai valóságát. Aggódtam, hogy mennyire lesz nekik ismerős, befogadható ez a kulissza. De nagyon jól fogadták a felolvasást, és voltak bár számukra ismeretlen részletek, a saját gyerekkorukról kezdtek el mesélni nekem. Taknyos orrú szánkózásokról, kontrás biciklikről. És azt mondták, szerintük ezek a történetek időtlenek, hogy magának a gyerekkornak az esszenciáját őrzik. Ezt pedig örömmel hoztam magammal haza.

Gondoltál arra, hogy mi lenne akkor a könyved sorsa, ha lefordítanák más nyelvre és nemzetközivé válna?

Nem gondoltam erre sem. Az viszont eszembe jutott már párszor, hogy vajon ez a tárgyi és mediális környezet, ez a rendszerváltozás utáni eufória és a hirtelen földbe állás vajon az egész keleti blokkban hasonló lehetett-e? Hogy lehetnek-e másutt ezekhez hasonló kulturális kódok vagy éppenséggel ez én elbeszéléseim ugyanolyan egzotikusnak hatnának valaki számára, aki távol él tőlünk, ahogy sejtésem szerint egy, az Indiáncseresznyéhez hasonló korszakban játszódó, távol-keleti próza hatna rám.

Azt hiszem mindenesetre, hogy írás közben jó, ha nem jutnak eszembe ilyen szempontok. Az a történetek ösztönszerűségére és őszinteségére is hatna esetleg, megpiszkálná az elbeszélésben azt, ami én vagyok. Úgyhogy nem gondoltam a zanócás lefordíthatóságára még sose, hiszen elsősorban a játék öröméért írtam ezeket a novellákat. Amiatt, hogy visszarepítsenek valami olyasmihez, ami azt hiszem, örökre elveszett.

Ebben az elveszett világban azért néztünk meg egy rajzfilmet, hogy komoly vitákat folytassunk róla, de az sem volt baj, ha nem volt igazad. Ahogyan az sem volt baj, ha elestünk a bicajjal, mert a seb begyógyult. Ez a reflektálatlan lebegés valahol a kiskamasz kor táján ér véget. Megjelennek a lányok, a rivális fiúk, fontos lesz egyszeriben a félévi bizonyítvány, más dolgok felé kezdünk el figyelni. Csupa zavaró tényező. És máshová rendeződnek a tétek is. A könyvben megidézett életkorban viszont a kérdőjelek kíváncsiságot jelentenek még a bizonytalanság helyett. Felfedezni, megismerni való világot. Fájdalmat, örömöt, szégyent, izgalmat. Idilli érzés, ha nem is tudod, hogy mi a cél, de lendületesen jelen tudsz lenni mégis. Akkora szabadság ez, hogy beleborzongok most is, ahogy beszélek róla.

Ennek a könyvnek a megírásával volt konkrét célod?

Talán annyi csak, hogy szerettem volna visszaemlékezni rá, milyen volt gyereknek lenni. És kíváncsi voltam – és vagyok is – arra, hogy ki milyen emlékeket őriz erről. Hogy vannak-e közös pontok. Hogy mik azok a történetek, amik jéghegyként kimagasodnak az emlékeink közül. És most egyszerre gondolok a gyerekkorra és a kilencvenes évekre is. Nem akarok patetikusan fogalmazni, de mégiscsak szerettem volna valamiképp borostyánba önteni ezt a korszakot, vagy inkább visszatekerni a kazettát és kimerevíteni a képet a Pause gombbal. És hát borzasztó izgalmas volt az alámerülés is.

Az interjúsorozatunk az Útkeresők nevet kapta. Ezzel kapcsolatban az lenne a kérdésem, hogy te hogyan látod a korosztályunkat, illetve hogyan éled meg a saját útkeresésedet akár az íróvá válásod kapcsán?

Azért nem merem kijelenteni, hogy író vagyok. És szerintem már ez is válasz a kérdésedre. Csak akkor érzem így, amikor épp dolgozom valamilyen szövegen. Azt viszont ki merem mondani, hogy szövegek közelében érzem magam otthon. Történelem és kommunikáció szakos bölcsészként végeztem, az eddigi munkáim – újságíró, szerkesztő és korrektor – mind az írásról és az olvasásról szóltak, bő másfél évtizede szinte minden nap szövegek vesznek körül. Hiányoznak is, ha épp nincsenek. Az írással az egyetemi évek alatt kezdtem el ismerkedni. Felvettem egy kreatív írás kurzust, ahol nagyon sokat kaptam. A tanárainktól és a csoporttársaimtól is.

Viszont az, hogy történetek elbeszélésével is foglalkozom, a polgári munkámon felüli, úri passzió. Egyre inkább hiányzik, ha nem találok rá időt, közben pedig furcsa érzés egy papír fölött bámulni a falakat vagy a teagőzt, ha nem megy épp. Az írás odaszánást követel, de ha komolyan veszed, cserébe nagyon sokat ad. Azért is gondolom viszont úri passziónak – és azt hiszem, ez a jó is benne egyszersmind –, mert íróként megélni, ugye nem lehet. Ha megnézitek Arany Jánostól errefele a nagyok a polgári állásuk mellett tettek le bődületes életműveket.

Visszatérve az útkeresésre, a dolgaim állandó megkérdőjelezése a napi rutinomhoz tartozik. Újra és újra felteszem magamnak a kérdést, hogy hol tartok, hogy merre haladok. És csendben célokat is tűzök ki azért. Azt hiszem, a legtöbben így teszünk. De nem vagyok az a csúcsmenedzser típus, aki tudja, hogy három év múlva hol él majd, mennyit keres és melyik tenger mellett szeretne ejtőzni. A legutóbbi igazán komoly kérdés, amit feltettem magamnak, az volt, hogy meg tudok-e vajon csinálni egy szépirodalmi kötetet. És erre az Indiáncseresznye lett a válasz. Ha pedig tényleg mindent megteszünk, azzal játékba hozhatjuk akár a véletlent vagy a gondviselést is. És ez nagyon-nagyon jó dolog.

A korosztályunkra jellemző, és az útkereséshez tartozik például a munkahelyváltás körüli para is. A szüleink teljesen más körülmények között éltek, más választási lehetőségekkel. Nagyobb biztonságban, de kisebb szabadságfokkal. A Kádár-korban harminc évet is simán ledolgoztak egy helyen az emberek, nekem meg már most több munkahelyem volt, mint a szüleimnek összesen. Szóval nincsenek szerintem egyszerű helyzetben, ha ezzel kapcsolatban fordulunk hozzájuk tanácsért. Mi pedig, a tapasztalataim szerint, azért vacillálunk olyan sokat, mert igyekeznénk ugyan élni a szabadságunkkal, közben meg még mi is hordozzuk magunkban a biztonsággal kapcsolatos berögződéseket. Tudom, hogy másnak ez jobban megy a korosztályunkból, de én tényleg elég sokat pörgök ezen. Ez is egyfajta útkeresés lehet.

A szüleink gyerekkorának, a Kádár-kor második felének a legnagyobb hazugsága a „lehet” szócska volt. Lehet balatoni nyaralód, lehet fosszínű Wartburgod és Gorenje mosógéped is. Csakhogy ezért a kis pszeudo-szabadságért cserébe iszonyat módon kizsákmányolták magukat az emberek. A gyárból kilopott szögekből maszekoltak ebédlőasztalokat, csakhogy mire kész lettek, rájöttek, hogy nem is ismerik már azokat az embereket, akikkel együtt ebédelnek. Ez az erkölcsi relativizmus, a birtoklásvágy és a barkácsesztétikum a mi legnehezebb örökségünk.

És megkaptuk még tetejébe a közösségi médiát. A megosztásokból azt látod, hogy mindenki mennyire sikeres melletted, éli a tökéletes életét, vagy esetleg mérhetetlenül mérges épp valakire. Ezzel kezdj valamit. Jó kedvvel figyelem, hogy bár a szüleinknek – meg olykor nekünk is – ez nehéz, a huszonéves barátaim nálunk sokkal több iróniával, jóval tudatosabban tudják használni a social mediát. Annyira veszik csak komolyan, amennyire valóságos. Semennyire. Úgyhogy van remény, hogy majd kimúlik valahogy.

Az írás frontján várható a folytatás? Mik a tervek a jövőt illetően?

Hát, mondtam ugye, hogy óvatosan beszélek csak a tervekről, mert attól tartok, hogy nem tudom majd őket megvalósítani. Az biztos, hogy az írás egyelőre jól esik. És biztos az is, hogy szeretnék kipróbálni valami más hangot is. A közösség viszont továbbra is érdekel. Ez jelentheti a kiindulópontját valami lassan formálódó hosszabb szövegnek is, talán. Kapkodni nem fogok, de jelentkezem, ha már alakul.

Köszönjük a jóhangulatú beszélgetést Norbinak és hálásak vagyunk azért, hogy visszarepített bennünket az írásaival a boldog gyerekkorba!

Addig is amíg Norbi új kötete megjelenik, olvassátok el az első novelláskötetét, az Indiáncseresznyét!